Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Hatodik fejezet: A sas tolla

ember-es-termeszet-valogatas--5-.jpg

 (Szentendre város,sétáló utca.Saját fotó.)

Gelberissza boldogságától ittasan tért vissza a Remények kertjébe. Törékeny fiatal teste remegett,ahogy felfelé ment,de nem az erőtlenségtől. Szívét új vágyak töltötték be,  ezektől  hevesebben vert a szíve. Egy csók volt csupán. Ujjaival újra meg újra végig simította száját, hogy érezze puhaságát, forróságát. Teste  remegett. Tiszta lelke nem értette, mi történik vele?

A kert kapujában egy sas várta, szájában a medvefoggal. Mozdulatlanul ült, egy magas ágon várta, hogy a lány egész közel érjen, s akkor kincsét   a földre ejtette.  Kiterjesztette szárnyát és elrepült. Gelberissza lehajolt felvette, nézte. .Egy hirtelen ötlettől vezérelve nyakába akasztotta a vékony bőrszíjon függő medvefogat. Belső remegése, izgalma elmúlt, vágyai elcsitultak. Első szűzies csókjának emléke elhalványult, de nem múlt el teljesen.

Mindeközben Lammer,  aki már igen régen őrizte nyáját,nem csak érezte,tudta mi történik vele,  ez szerelem. Az emberek gyakran hozták azoknak az elveszett lelkeknek bárányait akik valamilyen szerelmi csalódás,vagy tragédiát éltek át. A szerelem  reményekkel , lelki békétlenségtől volt terhes. Akik a bárányokat hozták gyakorta elmesélték  szerelemük történetét. Lammer figyelmesen és türelmesen végighallgatta azokat, de sosem érezte át igazán a történetek súyát, nem volt még szerelmes. A pásztor élet magánya, szabadsága  nyugalmának záloga.

De most, ahogy az  útelágazástól a nyájhoz ért, maga sem érette miért, szeme a messzeségbe nézett.

Alkonyatkor elindult, kutyája, fekete kis gombóc most is ott lihegett mellette, de ugatása örömről árulkodott. Lammer izgatottan lépett be a kertbe. A távolban meglátta a lányt, szíve hevesen dobogott mikor a közelébe ért, Gelberissza kedvesen mosolygott de a szeme már nem izzott, a vágyak eltűntek belőle.

 

Lammer kívánta az átölelést, de a lány meghátrált. Lammer elkeseredett, bánatában észre sem vette Gerlberissza nyakában a   medvefogat.

- Miért jöttél ide?Ki vagy? - kérdezte a lány

- ,A pásztor akivel a forrásnál találkozol olykor, akinek a sebeit lemostad. Emlékszel....?

- Igen. Emlékszem. Látom jobban vagy. Miért jöttél?

-A selyemakácot meglocsolni.

- Azt nem lehet. Az  nem a tied. Lammeré a pásztoré.

- Én vagyok Lammer!

Hallgatás és  csend volt a válasz.

- Te nem lehetsz Lammer!

- Honnan van a medál a nyakadban

- kérdezte Lammer, amint a lány nyakára nézve észrevett.

- Egy sas hozta el nekem. Itt várt amikor visszatértem.

- Ez az enyém, Gelberissza. Ez adott varázserőt, hogy egy másik ember képében jöhessek el hozzád.

- Miért volt erre szükséged?

- Mert beléd szerettem, s mert elveszítettem egy bárányt, s mert gyáva voltam. Értesz engem? Drága Gelberissza. A forrásnál a sok sebemet is a medál miatt szereztem. Minden érted volt és minden miattad. Vedd le a medált, add vissza nekem! Kérlek!

- Gelberissza makacs hallgatásba burkolózott, sarkon fordult és elment. Lammer nézte ahogy távolodik, szíve hevesen vert,de teste  mozdulatlan maradt.

De volt egy harmadik tanúja is ennek a beszélgetésnek, Zauberg a varázsló aki hol sas, hol aggastyán képében tévesztette meg a pásztort és a leányt. Most teljes valójában ott állt egy hatalmas fa mögött rezzenéstelen ráncos arccal. Gondolkodott. Lammer lassú léptekkel elindult kifelé a remények kertjéből, vissza a nyájához, Útja azon az ösvényen vezetett ahol az ő selyem akác hajtása is volt.

A sétányon ott volt még  az élet vizével teli korsó.  Gelberissza  ott felejtette. Felemelte a korsót, lassan óvatosan meglocsolta a Pókliliomot. Vékony érként csordogált a víz a növény szárához.  Ahogy annak idején a forrás vize Lammer szájához ért amikor Gelberisszát először meglátta a forrásnál. Csodás pillanat volt.

Lehajolt, kezével megérintette a hajtást, mintha Gelberisszát érintette volna .A levél megmozdult, levelei először a nap felé nyújtóztak majd a felé az óriás Mamutfenyő felé ahol Zauberg a varázsló állt, mozdulatlanul. Lammer ezt nem tudhatta de önkéntelenül is arra nézett. Megrezzentek a fa tövében a bokor levelei, egy  hatalmas állat körvonalai rajzolódtak ki. Egy medve volt, Lammer felé tartott aki szinte halálra rémült,de nem mozdult ,csak remegett és várt. A medve szájában azonban volt valami, ahogy közelített egyre kivehetőbbé vált. Egy nagy és hosszú madártoll volt . Ahogy tisztult a kép úgy lett Lammer egyre nyugodtabb, maga sem értette miért.

A medve a lába elé tette tollat majd ahogy jött, el is tűnt az óriás fa mögött, ahonnan jött. A pásztor felemelte a tollat. Egy sas szárnytolla volt. Emlékképek villantak fel. Gyermekkorából ahogy   társaival egymást és a lányokat cirógatták a libatollakkal, és jókat nevettek közben a mezőn, vagy a szalmában heverészve nyár végén. Bízott a toll varázserejében.

Tarisznyájába tette óvatosan a tollat és reményekkel telve elindult  lefelé az ösvényen, a szerelem vermébe. Tudta, érezte, ez az út hozhat  reményt, fájdalmat,boldogságot, kínt. Mégis ezt akarta teljes szívével.