Tizeneggyedik fejezet: Hírvivő
( saját fotó. A Veresegyházi medveotthonban fotóztam)
Egy nap egy legény jött Lammerhez , egy újszülött báránnyal, épp hogy megszületett. Az anyabárányt - az apjától kapta fiatal legény korában. belepusztult, az ellésbe. Azon az éjjelen meghalt a fiú apja is akit rajongásig szeretett. Vigasztalhatatlan volt. Nem értette miért pont velük történik mindez?
-Lammer! Kérlek fogadd be ezt a bárányt, találjunk neki egy anyát – Kérte a legény zokogva - Anyám nem szíveli.
A pásztor magához ölelte a bárányt, megsimogatta fekete selymes tarkóját és elindult neki egy szoptatós bárányanyát keresni. A tettek embere volt, nem a szavaké. Az állatok félre álltak, folyosót nyitva mutatták az utat. Nemsokára meg is találta. Épp szoptatta az angyalarcú asszony már jócskán megnőtt „ajándékát”. Letette elé a fekete kis jószágot, az anyaállat alaposan megszaglászta. A kis fekete jószág remegett a gyengeségtől, vékony hangon bégetett. Az anyabárány megnyalta a fejét,a száját. Ez jó jel volt. A legény és a pásztor csendben figyeltek. Lámmer ezt mondta:
-Menj nyugodtan! Édesapád lelke megnyugodott, megtalálta a helyét. Most már mi vigyázunk rá. Édesanyád nehezen fog nyugtot találni, de te ott leszel neki, ne feledd!
A legény elindult, lassú bizonytalan léptekkel. Ahogy távolodott egy másik alak tűnt fel az erdőszélen. Ahogy közelített, Lammer nem tudta levenni róla a szemét. Gelberissza volt az Régóta nem látta,talán hetek teltek el. Az élet forrásnál egyre másra elkerülték egymást, nem aggódtak a távollét és egymás hiánya miatt. Mindketten szívükben hordozták a másikat. Öleléssel köszöntötték egymást. Kisvártatva Gerberissza megszólalt:
- Megfejtettem az álmunkat, egy madár segített, de nem mondhatom el .Neked kell megfejtened. Menj a kertembe a mamutfenyőhöz, ott vár a medve, ő tudja a választ. - Minél hamarabb menj, ha kíváncsi vagy rá.
- Velem jössz?
- Nem lehet,egyedül kell menjél.
A lány a nyájjal maradt, Lammer elindult. Izgatott volt, mint az első alkalommal mikor Gerberisszát a kertben felismerte, a szíve a torkában dobogott.
Már a sétányon járt, elhaladt a selyemakác és a Pókliliom friss hajtása mellett is, amikor meglátta a mamutfenyőt. A medve várta, őt. Lehasalt a főldre, jelezve, hogy üljön fel a hátára. A pásztor szót fogadott, bár egy szó sem hangzott el. Elindultak, egyre beljebb a rengetegbe, fel a hegyre. A levegő egyre hűvösebb lett. Már fák sem voltak, csak néhány fenyő aztán már az sem. A hegy tetején egy mélyedésben hatalmas sas fészket látott. Ott letette őt a medve. Lammer odament a fészekhez. A sas a fészkén ült, tojásait költötte. Egyszerre csak felemelte a szárnyát, hogy forró testét hűtse. Egy fióka épp akkor kelt ki a tojásból. Kopasz nyaka megingott, csőre még nedves. A hatalmas madár szárnyával óvón betakarta.
Lammer ámulva nézte, ilyen élményt még sosem élt át. A medve ismét lehasalt a földre, ő engedelmesen ráült a hátára és elindultak lefelé. Gondolkodott.
Miért mutatta ezt neki meg a medve? Miért küldte őt Gelberissza a hegyre? Mire visszaértek a mamutfenyőhöz már potyogott a könnye, boldogságában sírt. Egyre türelmetlenebb lett, alig várta,hogy lássa és érezze a lányt. A nyájhoz érve kézen fogta, kedvenc farönkjére ült, Gelberisszát az ölébe ültette. Gyengéden hasára tette a kezét. Egymás szemében megtalálták a választ .
